Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság szervezésében 2017 augusztus 12-én, szombaton 18:30–21:00 között. A zavaró fényektől mentes éjszakai égbolton rendkívüli látványt nyújtanak a hullócsillagok. A vezetett túra során meglátogatják a résztvevők a Tornyi-dombi szürkemarha gulyát, ezt követően pedig az egyik leglátványosabb nyári eseményt, a Perseidák meteorraj érkezését figyelhetik majd meg, akár a gyepre, pokrócra leheveredve.Találkozás:18.30 óra, Pusztai Állatpark parkoló.A programra előzetes bejelentkezés szükséges!Bejelentkezés, információ:E-mail: turizmus@hnp.hu

2017. július 27-30. Hajdúszoboszlón július utolsó hétvégéjén kerül megrendezésre a népzenei, népművészeti fesztivál a Szoboszlói Folkhétvége. Ekkor a népművészeté és a néptáncé a főszerep. A színes forgatagban a népművészet mesterei változatos bemutatókkal várják az érdeklődőket a kézművesek utcájában. Esténként országos, nemzetközi hírű népzenekarok, szólisták, táncosok nyújtanak maradandó élményt.
Részletes program

2017. július 27. (csütörtök)
Kulturális Központ, 17.00 óra
Radácsi Piroska hímző és Császi Ferenc fafaragó, a Népművészet mestereinek kiállítás megnyitója
Szabadtéri színpad, 19.00 óra
Páva Gála – Új arcok, új szemek kacagnak az égre
A „Fölszállott páva” tehetségkutató gyermekszereplőinek műsora
2017. július 28. (péntek)
Kisszínpad, 18.00 óra
Kökörcsin Népzenei Együttes és a Kulturális Központ Citerazenekara
Szabadtéri színpad, 19.00 óra
Rendhagyó Prímástalálkozó
Szörényi Levente és a Vujicsics együttes
2017. július 29. (szombat)
Kisszínpad, 18.00 óra
Flaska Banda
Szabadtéri színpad, 19.00 óra
Herczku Ági és a Banda
Csík zenekar
2017. július 30. (vasárnap)
Kisszínpad, 18.00 óra
Kispergő zenekar
Szabadtéri színpad, 19.00 óra
Tímár Sára és zenekara
Szivárvány Néptáncegyüttes és a Bakator Zenekar
Táncház
A fesztivál ideje alatt a Harangház mellett Kézművesek utcája – népi kismesterségek bemutatója és vására.

Baba-Mama Nap 2017. július 28-án, pénteken 9:00-től Nádudvaron az Anya és Gyermekvédelmi Tanácsadó és a művelődési központ szervezésében. A programon Beke Imre polgármester köszöntője után születésfa avatás lesz, rajta a 2016-ban világrajött gyermekek szalagjainak elhelyzése, majd előadások, játékok, kiállítás szinesítik a rendezvényt.

Ahogy öregszik az ember, úgy egyre többet réved a múltba. Én is így vagyok ezzel. Főleg, amikor az unokák kérdezik: hogy volt régen, amikor ők még nem születtek meg? Olyankor fel-felelevenedik a múlt. Felelevenedik, még ha nem is volt olyan szép, mint ahogy azt elmeséljük a több gyerekeknek vagy az unokáknak.
Tudjátok, mi heten voltunk testvérek és még több gyerek a Farkas-szigetben. Az erdészek és a dolgozók gyerekeivel összesen tizenöten voltunk. Mi nem ismertük mit takar az a szó, hogy „unatkozni”. Nem volt soha megbeszélve, hogy aznap, vagy másnap mit kéne csinálni. Mindig spontán alakult ki az aznapi játékunk. Minden gyereknek volt az erdőben egy-egy meggy vagy cseresznye fája. Azt mindig megmásztuk, vagy meglovagoltuk, ha már nem volt mit eszegetni ken, ha róla. Nyár ha már szürkület volt és meguntuk a felnőttek beszélgetését hallgatni, míg az ártézi kút meggyújtott vizénél itatták a jószágokat, mi gyerekek ott lábatlankodtunk közöttük. Egyik este meg is lett a következménye. Akkor is ott bóklásztunk, mikor Laci öcsém egy rossz pillanatban megcsúszott a vizes talpán és az itató vályú széle felhasította a homlokát. Na volt is nagy ijedelem. Gyorsan szaladt Apánk befogni, hogy vigyék Lacit orvoshoz. Gondolhatjátok, hogy aznap este mindenki csendben ette meg a vacsoráját. Alig vártuk, hogy végre hazajöjjenek Apámék. Lacinak pár öltéssel összevarrták a homlokát. Pista öcsém csúfolta is egy pár napig, hogy ő a félszemű Jumurdzsák. Az1960-70-es években nem ilyen telek voltak, mint manapság. Nagyon sok hó hullott minden télen, ami örömünkre. Olykor Apánk, a többi gyerekkel együtt lovasszánón vitt bennünket az iskolába. Nem tudtunk egyhelyben maradni, így az egyikőnk kiesett a szánkóból a táskájával együtt. Szaladt a szánkó után, hogy utolérjen minket. Lehet, hogy a lovak hamarabb észrevették, hogy baj van, mert egyszerre csak lassabbra fogták az ügetést, így vissza tudott kapaszkodni a szánkóra.
Azona télen is 1967-ben nagy hó esett. Összeverődtünk a szokásos helyen az ártézikútnál. Nem ültünk a szobában, merthogy nagy a hó és hideg van. Mindig a szabadban játszottunk. Ahogy megreggeliztünk azonnal kimentünk legyen az nyár, vagy ősz, vagy tél. És csak az este beköszöntével mentünk haza. Egész nap nem vettük észre, hogy éhesek lennénk. Aznap is elhatároztunk, hogy mindenki hozza a szánkóját. A kicsik sem akartak kimaradni a jóból. Aki nem fért fel a szánkóra, azt a hátunkon vittük. Olyan sok hó volt, hogy néhol a combunkig süppedtünk bele. Leizzadtunk mire a Meggyes tanya mögött lévő töltéshez értünk. Ott aztán elkezdődött a jó móka! Lebucskáztunk a hóba a töltésről. Vagy szánkón csúsztunk le, volt, aki gatyaféken ereszkedett alá. Amikor már a kicsik is elfáradtak és álmosak lettek nagy nehezen, de elindultunk késő délután haza. A tanyánál a birka hodálynál felfedeztük a nyúl lábnyomokat, na meg, amit elpotyogtattak. Felbuzdulva, hogy ezt észrevettük, megbeszéltük, hogy bekerítjük az ólat, hátha benn van pár nyúl. Már el is osztottuk egymás között ki hány darabot visz haza. Aztán elindult a nagy becserkészés. Lassan haladtunk előribb, előribb. Egyszerre ugrottunk neki az ajtónyílásnak, hogy elkapjuk a nyulakat. De balszerencsénkre egy fia nyúl annyi sem volt az ólban.
Valaki megszólalt.
- Ezt jól megcsináltuk!
Erre mindenkiből kiszakadt a nevetés. Mit bántuk mi, hogy majd megfagyunk, mert átázott a ruhánk, és a csizmánk belseje. Annyira jót nevettünk még haza felé menet is, hogy jó előre elosztottuk a zsákmányt. A kicsik közül volt, amelyik már aludt a szánkón mikor hazaértünk. Akkor tudtuk meg, hogy már mindenki minket keresett a Szigeti tanyában. Hogy mentsük magunkat, elmeséltük a nyúlkalandunkat, amin a felnőttek is jót derültek. Beköszöntött a Karácsony. Anyám munkahelyén az ERTI-ben minden Karácsonykor megvendégeltek minket, gyerekeket. Kaptunk süteményt és meleg kakaót vagy teát, na meg ajándékot. Én egy társasjátékkal lettem gazdagabb, a többiek vagy babát, vagy kardot, nyilat, puskát, könyvet. Én egy mesekönyvet választottam, mert be kell vallanom szeretem a könyveket.
Eljött a tavasz! Mi kinn voltunk ismét a szabadban. A fiúk unszolására elindultunk a farakásokhoz bújócskázni. Az utunk Béla bácsiék nagykapuja előtt vitt el bennünket. Egyikünk észre vette, hogy nyitva maradt a nagykapu. No, most mi legyen? Tudtuk, hogy hamis Béla bácsiék kutyája. Ha észrevesz bennünket, baj van! Csendben lopakodva elindultunk tovább az úton. A csel nem sikerült valami jól, mert a kutya kirontott. Mi meg ahogy bírtunk szaladtunk a farakások felé. Ahogy csak tudtunk felkapaszkodtunk és felsegítettük egymást. A kutya nem tágított mellőlünk. Elkezdtünk hát torkunk szakadtából kiabálni, hátha meg meghallja valaki. Jött is a felmentő sereg. Így megmenekültünk. Ezeket a gyermeki emlékeket nem veheti el tőlünk senki. Sok mai gyerek el sem tudja képzelni milyen az, ha egész napját kinn tölti a szabadban. Nyáron voltunk és élveztük, ahogy a lábunk között a meleg por felverődik. Olyan koszos volt a lábunk, meg mi is, hogy az ártézi kútnál tégla darabokkal sikáltuk tisztára. Aztán teltek múltak az évek, egyre kevesebben maradtunk, mert volt, aki más iskolában kezdte meg tanulmányait. Ha néha-néha összefutunk személyesen, vagy az interneten megtaláljuk egymást, jó újra felidézni az emlékeket. És még sorolhatnám az unokáknak a régi, gyerekkori szép emlékeket, pl. a játékokat, amiket mi eszkábáltunk össze, vagy a sósborszeszes hajót, amit a medencénél úsztatgattunk. A nyár esti bújócskázásokat az őszi falevéllel telehordott árkokban való ugrálást…de ez már egy másik elbeszélés lesz. (Írta: Rácz Sándorné)

Az elmúlt hét végén, július 13-16-ig zajlott le a 2017 évi Field Target Európa-bajnokság a németországi Marienberg városa melletti katonai lőtéren. Összesen 23 hazai versenyző vett részt az eseményen, amelynek nagy reményekkel indultak neki, hiszen a 2016-os EB-n a díjak nagy részét a magyarok vitték haza.
A három napos esemény első két napján főként az időjárás adta a verseny nehézségét: őszt idéző hideg, szitáló eső, heves zápor, köd, és persze a folyamatosan kavargó szél. Vasárnapra már feloszlottak a felhők, kisütött a nap, de a szél maradt.
A viszontagságok ellenére a magyar versenyzők kiváló eredményekkel térhettek haza.
A 2016-os PCP-kategóriás Európa-bajnok, Sas Ferenc sikeresen megvédte bajnoki címét 3 ponttal megelőzve (49+42+49=140) a második helyezett német Adam Benke-t (137).
A harmadik helyen a portugál Ana Pereira végzett 135 ponttal.
További nagy siker, hogy az első külföldi versenyén szereplő Sutyinszki István kiváló eredménnyel (43+43+47=133) az előkelő 6. helyezést szerezte meg ebben a kategóriában. Fekete-Móró András az idén már angol színekben indult, ő 7. lett.
A PCP csapatversenyben a magyarok a 3. helyen végeztek az első helyezett német és a második helyezett portugál csapat mögött. A válogatott tagjai:
Boros Pál (Vasnyúl FTE)
Gonda Gábor (TVLK)
Kalmár Ferenc (TVLK)
Kovács Károly (KFC)
Kozma Ferenc (Vasnyúl FTE)
Sas Ferenc (PVLK)
Szilágyi Sándor (PVLK)
Ezúton is gratulálunk a magyar versenyzőknek! (forrás:www.fieldtarget.hu)

A múltba visszatekintve, 58 év távlatából, egy akkori gyermek emlékeiből
Először is megkérdezném kedves gyerekek, fiatalok, miután ti felébredtek reggel, iskolába menet előtt, van-e valamilyen elfoglaltságotok, feladatotok, elvégzendő munkátok? Nincs? Ugye nincs?
Mert nekem bezzeg volt. Nyolc évesen már egyedül mentem tejért házhoz, ami húsz percet vett igénybe, mert olyan messze volt a házunktól a tejes néni. Abból a frissen hozott tejből készült a reggeli a hat tagú család részére. Az Újtelepen nőttem fel, ami elég messze esik a városközponttól, jóval túl a vasúton.
Itt még akkor csak alsó tagozatos iskola volt, ötödik osztálytól kezdve be kellett járni az úgynevezett nagy Petőfi iskolába, ahova gyalog jártunk. Reggel fél óra, iskola után ismét fél óra séta haza, mert akkor még busz nem közlekedett. Fárasztó volt egy tizenegy éves gyermek számára.
Ebben az időben még villanyunk sem volt, petróleumlámpával világítottunk, s annál tanultunk. Fürdőszoba sem volt, sem benti W.A C., mégis minden este megmosakodtunk sorban mindenki egy nagy lavórban. Fateknőben mostuk a ruháinkat, szappannal. Jól kiöblítettük és a napon, vagy éppen a fagyon szárítottuk.
Óvoda nem volt még akkor. A kis húgomat és két másik kislányt bekísértem a központi óvodába, hogy ismerjék meg a közösséget, játszanak együtt. Ilyen játékok voltak, mint a körjáték, hinta, homokozó, libikóka, néhány fából készült játék.
Hetente egyszer kenyérsütés is volt nálunk. Az én feladatom volt, hogy iskola előtt kerékpárral bevigyem a megdagasztott kenyértésztát szakajtó kosárban a pékhez, aki megsütötte kemencében, majd iskola után mentem érte és vittem haza a családnak a gyönyörűre sült házikenyeret.
Mindennapos teendőim mellett jó tanuló voltam. Továbbtanulásról nem lehetett szó, mert az édesapám egyedül dolgozott a családból, édesanyám beteges volt, egy testvérem pedig Egerben tanult tíz évig süket-néma intézetben. Jel beszédet tanultak, amit én nagy szorgalommal átvettem, hogy tudjak kommunikálni a testvéremmel. Ezzel nagy örömet szereztem neki, boldog volt, hogy a családban valaki megérti őt, hogy mit szeretne mondani. Tudjátok ti mit jelent fogyatékkal élő embernek lenni? Akinek van a családjában, vagy ha ő maga is az. Az tudja igazán!
Érzékenyek, elégedetlenek a sorsukkal, ezért kell az ilyen embereket segíteni, nem pedig lenézni. Ez nekem sikerült, hogy némi boldogságot csempésszek az öcsém mindig bánatos lelkébe.
S hogy mi volt még a kedvenc időtöltésem kislány koromban?
Kerestem egy szép, sima cserepet, hozzá egy kődarabot és azon írtam, rajzoltam, számoltam. És még milyen játékaink voltak nekünk akkoriban?
A lányok rongybabát készítettek. Tengeritöréskor a csuhéból, a csutkából is készítettünk különböző játékokat. Volt még az ickázás, ami abból állt, hogy rajzoltunk a földre négyzeteket, hármat egymás fölé, majd kettőt egymás mellé, aztán a fölé egyet középre és a fölé ismét kettőt egymás mellé. Aki kezdte az ickát egy lapos követ vett a kezébe, beledobta az első földre rajzolt négyzetbe és már ugrálhatta végig féllábbal a négyzeteket. Az utolsó két négyzetnél meg kellett fordulni az ugráskor és visszafelé is végig kellett ugrálni, majd a követ fel kellett venni a földről, és ezután a következő négyzetbe kellett megpróbálni beledobni a követ és jöhetett az ugrálás. Aki nem tévesztett sem a dobásban, sem az ugrálásban és végig járta az ickát az győzött.
A fiúknál a Akinek gombozás volt a menő. A földbe egy kis kerek lyukat vájtak amibe az otthonról hozott nagy csulé gombokat bele kellett pöckölni kézzel. Akinek a legtöbb gombja beletalált a lyukba az lett a nyertes. Aztán ott volt még a bigézés is. Egy kisebb fadarab mindkét végét ki kellett hegyezni, és a földre helyezték és egy másik nagyobb bottal a földön lévőre kellett rávágni és akinek a legmesszebbre repült, az lett a nyertes. A fiúk rongylabdával fociztak, ami legalább annyi örömet jelentett nekik, mintha bőrlabdát rúgtak volna.
Visszatérve magamra. Volt nekem egy anyai nagyapám, akit nagyon szerettem. Ő juhász ember volt, egy egész nyájra vigyázott, no és a puli kutyája is nagy segítségére volt. Sokat tartózkodott kinn a tanyán a nagyapám, s ha tehettem én is vele mentem. No ott találtam én egy bádog dobozt, amibe a kis „kincseimet” gyűjtögettem, amiket a tanya környékén találtam. Törött, vastag üvegdarabot több színben, kavicsokat, köveket. Szerettem rakosgatni őket. A nagyapámmal pedig sokat beszélgettünk, szerettem hallgatni az elbeszéléseit.
Később, mikor már nagyobbacska lettem, bizony nyári hajnalokon „szedegetni” mentem búzát, amit a gép elhagyott aratás alkalmával. Folyó füvet is szedtem zsákba a malacoknak, csirkéknek. Ilyenkor többen mentünk gyerekek, mert minden háznál volt, ami megegye. Nyaranta kapálni is jártam, hogy ezzel pénzt keressek, amit odaadtam édesanyámnak.
Amikor édesapám nyári aratásnál dolgozott ebédet vittem neki. Édesanyám korán elkészítette, mert gyalog mentem ki a búzaföldre. Biciklizni is megtanultam, de nem ám hogy vettek nekem, hanem a szülők nagy kerékpárjával, még váz alatt is tudtam hajtani. Négyen voltunk testvérek, a legkisebb akkor született, mikor én tíz éves voltam. Először csak messziről figyeltem őt, majd annyira megszerettem, hogy nagyon sokat foglalkoztam vele. A nagyobb húgom és közöttem öt év volt, neki én kisdobos vezetője voltam.
Nagy szeretettel végeztem minden munkát, sohasem beszéltem vissza a szüleimnek, testvéreimet soha sem bántottam. Annak ellenére, hogy szegény családban nőttem fel, boldog voltam.
Nagy szeretettel, tisztelettel voltam a szüleim iránt, hiszen ők is mindent megtettek, hogy békességben, nyugalomban élhessünk. Az édesanyám mindig finom ebédet főzött. Nagy kertünk volt, amiben minden megtermett az édesanyám jóvoltából.
Minden nap tiszta, vasalt ruhát vehettünk fel, amiben jó volt létezni.
Tehát volt kitől tanulnom a munkaszeretetet, a becsületet, a tiszteletet. Ezt a mindenkori tanáraimnak is megadtam. Nem voltak bolti játékaink, drága ruháink, szép és divatos cipőink, mégis a szívünkben, öröm volt, ami a legfontosabb az életben. Nagyon jól éreztük magunkat otthon, a családdal, a barátokkal. Ha tudtam segíteni azzal, hogy leírtam röviden gyermekkorom történetét és meg is értettétek azt, akkor már megérte.  (Írta: Dúró Ferencné)

Balmazújvároson 2017. július 14-16. Katonai hagyományőrző és veteránjármű találkozó. Célja megemlékezni az egyszerű bakákról. Háborús, és veterán katonai járművek, motorkerékpárok találkozója. Hadijáték, és harcászati bemutató. A történelem egy helyi eseményének újrajátszása.
Július 14-én pénteken 20:00-tól Török-Zselenszky Tamás önálló estje
21:30-tól a Szürke senki c. film vetítése közönségtalálkozóval egybekötve
Július 15-én szombaton 7:00 Kürtszóval való ébresztés, felvonulás
9:30 a fesztivál megnyitása
10:00 közelharc bemutató, kamion húzó verseny
12:00 Koszorúzás az ismeretlen katona sírjánál
14:45 Huszártoborzó
16:30 HADIJÁTÉK az alföldi páncélos csata egy epizódjának megjelenítése
A nap folyamán koncertek és állandó programok várják az érdeklődőket. Helyszín: Balmazújváros - Böszörményi út (Vitéz telek, Benzinkút mögött)

A sárréti és a bihari dalok gyűjtőjének, Bencze Lászlóné, Dr. Mező Judit emlékére

Dr. Kiss Ferenc (1862-1948) lelkipásztor és tanító
Az intézményes református diakónia atyja Kenderesen született, több helyen végezte alap- és középfokú tanulmányait, majd Debrecenben tanult teológiát. Földesen, Püspökladányban és Debrecenben dolgozott lelkipásztorként, 1911-ben pedig már esperesnek is megválasztották. 1912-ben a debreceni református teológián lett a belmisszió és a lelkipásztorkodástan oktatója, ahonnan 1933-ban vonult nyugalomba. 1920-22 között kisgazdapárti programmal a nemzetgyűlés képviselője is volt. A vidék nyomorát látva cselekvésre szánta el magát és 1931-ben létrehozta az Országos Református Szeretetszövetséget. Célja a diakóniai munka országos szintű megszervezése volt. Nagyon sok családban kérdés volt a mindennapi kenyér megléte, sok volt az árva, az elhagyott öreg. Árvaházakat, öregek otthonát, fogyatékosok otthonát alapított. Az első árvaház a Borsod megyei Hejőpapiban jött létre. Az első öt évben elérte Kiss Ferenc, hogy 15 helyen 25 szeretetintézményt hozzanak létre, természetesen összefogással. Amikor meghalt, már 23 árvaház, 189 öregotthon, 3 napközi otthon, 2 nyári üdülőtábor, 1 testi fogyatékos telep, 2 szellemi fogyatékos otthon működött hazánkban. Révész Imre püspök mondta róla 1940-ben: „A magyar református egyháztörténetben a Krisztus törvényét betöltő, kizárólag önkéntes áldozatkészségnek első tervszerű, rendszeres és maradandó, nagyarányú és nagyeredményű megszervezését Kiss Ferencre bízta a minden kegyelem Ura.” Azon igyekezett, hogy a diakóniát a gyülekezeti munka szerves részévé tegye. 1948-ban hunyt el. Emlékére díjat alapítottak. A Kiss Ferenc-díj a példaértékű gyülekezeti diakóniai szolgálatért adható. Püspökladányban nevét emléktábla őrzi és a településen élnek közeli leszármazottai. (forrás: bekesireformatusok.hu )

Munkám során sokat utazom. Ismerkedem szűkebb hazámmal. Busszal megyek Hajdúszoboszlóra, közben érintjük Nádudvart, ahol a buszpályaudvarral átellenben egy gyönyörűen felújított házon ez a felírat áll: Kincsesház, helytörténeti gyűjtemény. Az épületben a hortobágyi és hajdúsági táj múltjával, földrajzával, Nádudvar néprajzával, környezeti problémáival ismerkedhetnek meg játékos formában a látogatók.
A NÁDUDVARI KINCSESHÁZ az önkormányzat tulajdonában lévő egykori fürdőház épületében működik a Kossuth tér 5. szám alatt. A házat a Kövy Sándor Általános Iskola tanárai és tanítói működtetik, a működés feltételeit a nádudvari Közgyűjteményi Alapítvány szervezeti kerete biztosítja.
Nádudvar híres még a fekete kerámiáit készítő fazekasságról, melyet a Fazekas dinasztia nemzedékről nemzedékre hagyományoz a városban.

S még mindig fekete kerámia! Hajdúszoboszlón irány a Hajdúszoboszlói Fazekasház, melyet egy alapítvány működtet. A Hajdúszoboszlói Fazekasház Fazekas Istvánnak, a népművészet mesterének 1976-ban megnyitott múzeuma, ahol népi környezetben mutatta be saját alkotásait, 2007-ben bekövetkezett haláláig. Ezt követően a ház gazdátlanná vált. A múzeum megnyitásának 40. évfordulóján, 2016-ban, a ház újra kitárta kapuit, hogy tovább szolgálja a magyar népművészetet.

„Kézbe illő hagyomány” című állandó, és „Madárka, madárka” című időszaki kiállítással várja látogatóit. Az érdeklődők bemutatók és foglalkozások keretében ismerkedhetnek a fazekassággal, kipróbálhatják az agyagformálást és a korongozást is.

A másik helyszín melyet meglátogatok Hajdúszoboszlón a Bocskai István Múzeum, melynek nem rég felújított tereiben interaktív lehetőségek nyílnak. Épp múzeumpedagógiai foglalkozás zajlik. A múzeum udvarán kocsi kiállítás, a mellette lévő épületben a Nemzetközi Modern Múzeum anyaga található.

A következő napon Berettyóújfaluba visz az autóbusz. Az út során az első település Sárrétudvari. Költő Nagy Imre, a verselő napszámos faluja. Nevét művelődési intézmény őrzi. Életéről, költészetéről a Bihari Múzeum munkatársai 2016-ban kiadványt készítettek Mezeivirágok címmel.

Biharnagybajom, ahol Szűcs Sándor, a "háromföld" tudósának emlékét őrzik. A Szűcs Sándor emlékházat 1982 körül helyezték védelem alá a Községi Tanács kezdeményezésére. A ház rendbetételében és berendezésében a civil szervezetek tagjai és az utcabeliek nagyon segítőkészek voltak. Volt, aki fizikai munkát vállalt, és volt, aki karnist, székeket, imakönyvet stb. ajánlott fel. Az első, úgynevezett kemencés szobába került a művelődési ház gyékényből és háziszőttesből készült kiállítása, néhány tárggyal kiegészítve. A konyhában a kenyérsütés eszközeit gyűjtötték össze konyhai használati tárgyakkal együtt. A belső két szoba berendezése is korhű. Nyaranta táborozóktól hangos a porta.

Következik Nagyrábé, mely a Hajdú-Biharban egyetlen francia mintára épült kastélyáról híres. Maguk, a francia történelemben nem egyszer fontos szerepet játszó Echerolles család tagjai építtették. De Nagyrábén található Ványai Gusztáv Mezőgazdasági hagyományok gyűjteménye is, mely ugyancsak érdekes látnivalókat kínál. Ezen felül a Művelődési Ház parkjában álló tájház az itt élő emberek egykori életvitelébe nyújt betekintést.

Bihartorda a rózsák faluja. A főutcán lévő házak előtt színes rózsabokrok százai virítanak.

A rendszerváltozás idején nagy ívű turisztikai programmal induló Bakonszeg következik. Az eldugott kis településen erről tanuskodnak a falusi vendéglátó helyek és a Remete tó. Bessenyei György, a bihari remete földje. 

Utam végén megérkezem Berettyóújfaluba. A busz befut a pályaudvarra, ahol Győrfi Lajos szobrászművész Kádár vitéz c. lovas szobra fogadja a megérkezőt.

A Bihari Múzeum 2014-ben elnyerte az Év Muzeuma címet. Nem véletlenül. Gyűjteménye bemutatja a bihari parasztpolgárok, iparosok életét, a büszke bihari emberek múltját. A városban pezsgő kulturális élet zajlik, melyet a Bihari Kulturális Központ koordinál. (Írta: Csontos Gabriella)